A Remete és a Fa

Élt egyszer egy Lány, aki nem volt a világon a legokosabb, sem a legszebb, sem a király egyszem leánya, de még csak a legkisebb lány sem volt. Teljesen egyszerű lány volt. Leginkább a könyveket szerette, s talán ezért nem volt egyetlen barátja sem.
Annyira magányos volt, hogy egy napon, mikor az erdőben olvasott, gondolt egyet, és fává változott. Nem lett a legsudarabb vagy a legszebb virágú, nem termett illatos gyümlcsöt, egyszerűen csak egy fa volt.
Hosszú évek múltán új lakó érkezett az erdőbe, és az új lakó, a Remete, minden délben leült a fa tövébe, és olvasott. Ahogy teltek, múltak a hetek, szokásává vált, hogy hangosan olvasson a könyveiből, mitöbb: amit olvasott "megvitatta" a fával. Egyre inkább úgy érezte ugyanis, hogy a fa érti őt, sőt talán a fa az egyetlen, aki igazán érti..
Egy őszi délután, amikor szokásához híven a fa tövében ült, hirtelen hatalmas vihar kerekedett. A szél cibálta, tépte a fákat, a felhők szülte éjszakát villámok fénye hasogatta, az esőbe jégdarabok keveredtek. A Remete a fához simult, de így is érezte, ahogy üti a jég, mintha ezer kaviccsal dobálták volna. Egyre jobban reszketett a hidegtől, és már épp barlangjához akart rohanni, bármilyen távolinak is tűnt, amikor háta mögött egyszercsak hasadék nyílt a fán, épp akkora, amiben a Remete pont elfért. És ő nem gondolkozott, csak bebújt, mintha az odú mindig is ott lett volna.
Ahogy bebújt, köré zárult a fa, hogy védje őt, már nem hallotta a mennydörgést, nem érezte a hideg szelet, csak szíve dobbanásait hallotta, s mintha még egy szív dobogott volna, a fa szíve.
Estére elült a vihar, és az odú kinyílt. A Remete mégis ott maradt éjszakára. Másnap újabb csoda várta: a fa virágzott. Egyetlen virága nyílt csupán, s abból a virágból egyetlen különös termése lett. A termés egyre nőtt, lassan nagyobb lett, mint egy dinnye, de jöttek az őszi fagyok, és a Remete aggódni kezdett, hogy megfagy, mielőtt beérne. Kibélelte hát a fa odvát levelekkel, mohával, óvatosan leszakította a termést, és az odúba rejtette. Minden nap felkereste, minden nap mesélt neki, kincseként óvta.
Múlt az idő, lassan eljött a nyár, és egy nap, amikor a Remete szokása szerint a fához ért, a termés helyén egy lányt talált. Nem volt a lány a legszebb a világon, talán a legokosabb sem, de a Remete úgy érezte, nála kedvesebbet, fontosabbat sehol nem találhat.